2014. április 14., hétfő

6. Fejezet



- Végre egy szó, ami nem úgy hangzik, mintha 1870-ben születtél volna - sóhajtott megkönnyebbülten bennfentes társam. 
- Pedig  a mi időnkben ez teljesen normális - válaszoltam a szememet forgatva.
- Idefigyelj, nem érdekel. Nem érdekel sem az életed, sem más, ami érdekelhet egy embertársadat. Te halott vagy, és feltámadtál egy másik univerzumban. Innentől örülj annak, hogy a jelentéktelen kis tested nem porlad egy szálkás koporsóban, mert a családodnak csak ennyire futotta - mialatt pedig ő érzéketlenül és nyugodtan próbált megbántani, én csak meredten tudtam rá bámulni. Abban a pillanatban kicseppent egy csepp a poharamból. Túl messzire ment.
- Nézz rám. A szemembe. Látsz valamit? Várj, válaszolok helyetted. Nem, semmit sem látsz. Nem látsz a lelkembe. Semmit sem tudsz rólam. Hogy gondolhatsz egyáltalán olyanra, hogy te nekem ilyeneket mondj? Nem hogy még meg is tedd. 
- Tudok én mindent rólad. Tudom, hogy nyolc éves voltál, mikor édesapád meghalt. A születésedkor elveszítetted az anyukád, és ezzel a Felíciával, vagy kivel maradtál. A lánya pedig utál téged, minden meg tett azért, hogy kitúrjon téged az örökösi jogaidból. Tudok én mindent rólad. Csak nem mondhattam volna el. Most már késő, tudod amit én is. És amit te tudsz, azt én is. Amit pedig én tudok, azt mindenki tudja. Így lesz ez egy nagy körforgás. Az életedről, és annak apró dolgairól. Pedig hidd el, igenis fontos vagy embereknek, és holtaknak egyaránt. Egy a millióhoz volt az esélyed, hogy te legyél a kiválasztott, mostmár nem tagadhatod meg.
- Milyen kiválasztott? Miről beszélsz te itt össze-vissza? - néztem rá összeráncolt homlokkal. Viszont csak fáziskéséssel adtam választ kérdés formájában, hiszen ledöbbentem ezen pár mondatát hallva.

- Túl sokat mondtam. Mennünk kell - azzal meg sem várta a válaszomat, csak ment előre. Addig, amíg egy ajtó elé nem érkeztünk. Ekkor fejébe húzta kapucniját, majd meghajtotta koponyáját, s csaj annyit súgott maga elé, hogy maradjak a tervnél. Ismételten nem bízott bennem, ám próbáltam elérni bizalmát. Úgy cselekedtem mint ő, csuklyával a fejemen, és komoran lépdeltem be a terembe. Nem sokat láttam, hiszen a földet kémlelve a nagy sötétben csak a kőpadlót láttam, és az ideges csendet hallottam, ahogy összesúg mindenki. Nem tudták kik vagyunk, és mit keresünk ott. Csak annyit tudtak, hogy akarunk valamit.
- Kik vagytok, és mit akartok? - kérdezte gorombán egy 30 év körüli férfi. Felállt, és összefont karral várta a választ, melyet remélt, hogy valamelyikünk szájából fog elhangzani.
- Médea úrnő küldött minket, fontos megbízatás céljában. Egy levelet engedett tulajdonomba, hogy adjam át a Démon klán vezetőjének - emelte fel fejét Heléna, majd én is így cselekedtem. Ekkor pillantottam meg a Klán vezetőinek asztala mögött egy sor könyvespolcot, majd kisebb, nagyobb fiolákat az olvasnivaló helyett a polcokon. Benne talán méreg, vagy gyógyítószer? Az utóbbi inkább a két szinttel fentebbiekre vallana. A terem négy sarkában pirosan világító lámpák, ablakok sehol. Ez tényleg maga a pokol, teljes mértékben.
- Akkor engem keresel - mosolyodott el büszkén az előttünk álló Démon. Kinyújtotta bal kezét felém, én pedig nem tudtam mit akarhat. Hirtelen zsebemhez kaptam, és egy tekercset húztam ki belőle. Meglepett a dolog, de kit ne lepne meg? Tudatlanul tudom, hogy nálam van egy Isten tudja mit tartalmazó pergamen? Ugyan már. Puszta szerencse, hogy nem jöttek rá a tervre. Átadtam neki a papírt, a kezünk pedig összeért. Megrázkódtam, mert egy pillanatnyi képsorozat játszódott le a fejemben, hogy amikor az utolsó lelket kapnám el, egy másik, melyet nem véltem felfedezni végleg kiszipolyoz, és hozzá hasonlóvá tesz. 

2014. március 24., hétfő

5. Fejezet


- Van egy kapu, amin át lejuthatunk az alvilágba - ismertette a terv első lépéseit. - Csak egy bökkenő van.
- Micsoda?
- Nem engednek át csak úgy akárkiket, de erre is van megoldás.
- Mégpedig?
- Először is, kell egy fekete-piros csuklya. Másodszor pedig azt kell hazudnunk, hogy Médea küldöttjei vagyunk. Te egy csatában elvesztetted a képességeidet, ezért nem látja a gondolataidat.
- A gondolataimat? - néztem rá összehúzott szmöldökkel, és értetlen tekintettel. Nem igazán értettem mi zajlik, de ebben a pár órában már szinte szokásossá vált.
- Csak úgy engednek át, ha belepillantanak a múltadba, hogy bebizonyíthasd, tényleg az vagy, aki - magyarázta, ezzel választ adva kusza kérdéseimre, melyeket nem tettem fel, de akár egy csigaházban élő félig holt és félig élő macska is kitalálta volna.
- Értem. Akkor játsszam el, hogy ezekkel harcolok? - mutattam a tömegre.
- Igen. Tégy úgy, mintha te is csatáznál. Én pedig tűzfalat építek a tudatalattim köré, hogy ne emlékezzek a megbeszéltekre, mert azt is látnák. Viszont maradj a tervnél - utasított. Majd hosszasan rám nézett, és elment. Mire feleszméltem a pár perccel ezelőtt említett csuklya volt rajtam. Aztán pedig eszembe jutott az a szó, amit említett: tűzfal. Heléna komplikálja túl a dolgokat vagy hatással van rám a több ezer éve időugrás? Gondolataimat visszatereltem az eredeti cél felé. Nagy súly nehezedett a vállamra, de mint mindig, akkor is pozitívan álltam a dolgokhoz. Kezdődjék a színjáték! Mialatt Heléna mormolt valamit magában, én bevetettem magam a tömegbe, és úgy tettem, mintha harcolnék. Valakiért. Esetleg valami miatt. Heléna visszanézett. Én pedig rá. Majd szemem sarkából látva, hogy egy embertársam felém rohan kinyújtott karral, melyben kardja feküdt, belerohantam. Testem fájdalmat nem érzett, inkább csak a megbeszéltek szerint vergődtem a földön. Bajtársam mellém rohant, és felsegített. Tudta, mi történik. "Elveszítettem a képességeim". Első pont kipipálva? Léna felsegített, és visszateleportált a mi időnkbe. A lelkek még mindig szabadon falngáltak az utcákon, mégtöbb lelket kiszipolyozva. Sétáltunk hol a fák, hol az autók között. Elrejtőztünk az elhagyott házak pincéjében a riadókürtöt hallva, rohantunk az életünkért, ha az élet úgy adta. Végül valahol az Isten háta mögött, Balatonzamárdi mellett egy mezőn kötöttünk ki, amit fák vettek körbe. A zöld füvet temérdek fűz-, és akácfa vette körül. A gyepen egy nagy körben kövek voltak lerakva, s ennek a körnek a közepén volt egy másik, melyben egy mély repedés tátongott. Heléna előkapott zsebéből egy drágakövet, majd belehelyezte: pont illett bele. Majd egy burok nőtt a kövekből felénk, a talaj apró szikrákat szórt a lábainkra. Éreztem ahogy testem elporlad, láttam ahogy Léna elenyészik. Újból a sötétség vette át az uralmat felettünk. Egy pislákoló lámpa, vagy fáklya lehetett az alagút végén, ahova csöppentünk, így arra vettük az irányt. Ekkor esett le, hogy megérkeztünk a célhoz. A démonok kapujában álltunk, mikor Heléna megszólalt.
- Sikíts, ha baj van - sóhajtott. Majd a kezembe nyomott egy rudat, melyen egy gomb volt. Megnyomtam, és kinyílt.
- Zsír - mondtam a kardomat pásztázva, majd összecsuktam és elraktam.

2014. március 15., szombat

4. Fejezet

- Mint Alice csodaországban... - nyögdécseltem, miközben a teljes sötétségben próbáltam felülni. - Zsocelin, megjósolom, hogy az elkövetkezendő 24 órában egy zsebórás nyúl után fogsz rohangálni - tápászkodtam fel a földről.
- Jól vagy? - kacarászott bosszúsan Heléna.
- Persze, de húzz fel! - nyújtottam fel jobb kezem a magasba. Egy hideg tapintást éreztem, de nem a kezemen, hanem a bokámon. Újból felnyaltam a földet, és az a valami magával rángatott. Kapartam a földet, üvöltöztem mint valami őrült. Az a valami pedig csak húzott a földön.
- Zsocelin! - kiáltott egy ismerős hang, mégsem tudtam ki az. Tompa férfi hang, hideg lehellet. Majd kezéből elengedett valamit, s az a tárgy a földön landolt. Én pedig ott feküdtem a földön - elengedett. Gyorsan felugrottam, majd visszafutva a gödör nyílásához, Heléna elkapta kezeim és egy mozdulattal a felszínre rántott.
- Jól vagy? - kérdezte újból.
- Nem is tudom... talán - adtam választ; meglehetősen furcsa arckifejezéssel.
- Mi a franc volt ez?  - bombázott egy újabb kérdéssel.
- Fogalmam sincs. Mi az amit odadobtál? - néztem a földben tátongó nyílásra.
- Én? Semmit.
- Hát oké - húztam a szavakat.
- Gyere, siessünk! - ragadta meg a csuklóm.
- Hova megyünk egyáltalán?
- Őszintén? Ha elmondom hülyének fogsz tartani.
- Úgyis megfogom látni, mert oda viszel!
- Rendben, ha ennyire tudni akarod... - mondta, majd kezét mellkasomra helyezte. Kirázott a hideg fénylő tenyerétől. Egy pillantat alatt fehér lett a körülöttünk lévő világ. Zavartan forgattam fejemet felmérve a terepet. Egy fekete por, avagy füstfelhő közeledett a talajon felénk. Hurrikánként söpört végig, majd egy mezőre kerültünk. Egy csatamező közepére. Kürtök szólaltak, lovak indultak, és minket összetiportak. Összetiportak volna, ha tudtak volna. Mi csak ott álltunk, és vártunk. Talán a semmire. Mégsem tapostak össze. Láthatatlanok lettünk, mint két aproó hangya a földön. Nem látott senki, nem vett észre semmi.
- Ezt miért csináltad? - ráncoltam össze szemöldökeim.
- Furcsállom, hogy nem lepődtél meg.
- Egy óralánccal utaztam az időben, így kerültem ide. Lelkek rohangásznak az utcákon. Ezek után már semmi sem tud meglepni.
- Rendben, mert akkor most tudod mi jön.
- A hercegnő megcsókolja a békát?
- A hercegnő megkeresi a baj forrását.
- Mit kell tennük?
- A lelkek fénnyel táplálkoznak. Este nem találni őket sehol. Viszont érdemes őket elkerülni, gonoszabbak a pokol uránál. Szóval a napirendi pont a következő: van 72 óránk dönteni, és cselekedni.
- Dönteni?
- Szembeszállsz a pokol fiaival, hogy megmentsd a jövődet, vagy visszamenjünk? Nemsokára itt a tavaszi napéjegyenlőség, neked pedig vissza kell jutnod.
- Azaz van három napunk.
- Se több, se kevesebb.
- Pontosan miért is kell lejutnunk a pokolba?
- Szerinted ki a felelős mindazért, ami a világban történik? - folytattuk bájcsevelyünket, miközben egyinkőnk sem zavartatta magát, hogy valahol az 1241-es muhi csata közepén ácsingózunk.
- Így már érthető... tehát röviden a pokol urai kiszívták az emberek lelkeit, hogy...?
- A saját oldalaikra állítsa őket és hadsereget képezzen belőlük.
- Akkor miért maradtak a földön?
- A pokol legfőbbik urának a lányával beszélsz, ki megszökött atyja karmai közül. És megpróbálta megállítani a szüleit - fél perces gyász, vagy hálacsend vette kezdetét? Fogalmam sincs. Csak ott álltunk, és vártunk. Még mindig. Talán a végtelenségig. - Szóval a terv a következő.

2014. március 8., szombat

3. Fejezet

Egy utcán találtam magam, hol egy lélek sem volt. Arrébb sétáltam, körbenéztem. Ekkor valamit megpillantottam a szemem sarkából, de rögtön meg is ráztam fejem, mert azt hittem, csak képzelődöm.Aztán mikor egy átlátszó gömbben, valaki kék füstszerű lény elsiklott az orrom előtt, próbáltam elslisszolni onnan. Végül a kanyarban eltakartak a házak - futottam. Megálltam az út közepén, és körül néztem. Egy intézetféle építmény, kerítés nélkül. Ajtaja rozoga, csodálkoztam hogy még nem esett szét... innen feltételeztem, hogy nem lakja senki, tehát berontottam, mint hívatlan vendég.
- Keress másik búvóhelyet! - förmedt rám a falnál ülő lány. Térdét két kezével mellkasához szorította, s másodpercenként billegett egyet, hogy melegen tartsa kihűlni kezdő testét.
- Én pedig Zsocelin. Örülök, hogy megismerhetlek! - vigyorom szarkazmussal teli, lábam a padlóhoz szögezve. Eszembe sem jutott odébb állni.
- Lényegtelen... - forgatta szemét az ismeretlen idegen.
- Mik ezek? - ültem le mellé.
- Elszabadult lelkek...
- Hogy mik?
- Gyere, megmutatom. - állt fel a padlóról, majd egy folyosó felé vette az irányt. Természetesen követtem, kíváncsi voltam mivel rukkol elő. Halk, mégis biztos léptei kopogtak a padlón cipője által, míg egy másik ajtó elé nem értünk. Nyugodtan kilökte az ajtót nyugodt pozíciójából és végigsétált a termen, miközben és rettegve álltam az ajtónál. Több száz lélek teste lefagyasztva pihent egy elmegyógyintézet poros falai között - ezen maradványok előtt álltam pedig én, sűrűn pislogva.
- Ez az a hely... - kaptam dadogva farmerem jobb zsebéhez.
- Milyen hely? - fordult hátra a még mindig higgadt lány, kérdését feltéve.
- A vénember a napló végére írt egy...címet - nyomtam képéve a könyvet.
- Ezt honnan szerezted? - kérdezte zavartan.
- Nem mindegy? - vontam vállat.
- Azt ajánlom sürgősen égesd el! - miután elmondta mi nyelvén tartózkodott, kiindult a teremből. Engem még mindig a fagyott hullák figyeltek dobozaikban dideregve.
- Neked már megint mi bajod van? - rohantam utána, kezemmel magyarázva.
- Kováts Heléna - kapta el kezem, majd megrázta azt köszöntésképpen. - Frank Zsocelin ugye?
- Ezt meg honnan tudtad?
- Mit?
- Azt, amit az előbb mondtál. A vezetéknevem.
- Te mondtad el, hogy hívnak.
- Nem, nem mondtam.
- Vigyázz! - lökött odébb, majd a földön terültünk el. - Ne mozogj. - darabolta a szavakat. Egy kék füstfelhő szállt át az ablakon, apró, alig hallható morajlásokat, zúgásokat sugározva.  Egyenesen a fagyasztó terem felé vette az irányt, minket figyelembe se véve. - El kell tűnnünk innen! - ráncigált fel a földről, majd maga után húzott.
- Mi folyik itt, valaki elmagyarázná?
- Képzeld el a zombi apokalipszist lelkekkel. - Milyen évet írunk? - tértem el témánktól, mialatt megtorpantam.
- 3000-et. Hol voltál eddig, barlangban? - rohant tovább, majd egyet fordulva egy sikátorban kötöttünk ki: itt lassított. Választ nem adtam, így ő szólalt meg újból. - Nem kedvelik a sötétet. Csak akkor hagyják el a fényt, ha tényleg muszáj.
- Fénnyel táplálkoznak, mi? - nevettem lehangoltan.
- Ahhoz képest, hogy azt se tudod milyen évben vagyunk, egész sokat tudsz - mászott fel, majd ugrott át egy kerítésen.
- Csak véletlen volt - ismételtem meg mozdulatait, s átlibbentem a másik oldalra. - Amúgy pontosan hova is megyünk?
- Velikába.
- Hogy hova? - nevettem. Ő csak arrébb húzta az előttünk álló bokorréteget, és mosolyogva lépett rajta át.
- Szóval ez lenne az - vetettem én is arcomra egy fél mosolyt, majd Heléna után mentem. Egyszerre csak a föld megszűnt létezni lábaim alatt, s elnyelt a mélység.

2014. március 7., péntek

3. Díj

Nagyon köszönöm a díjat Elie-nek!:) A feltételek:

-Írj magadról 11 dolgot
-Válaszolj 11 kérdésre
-Írj 11 kérdést
-Küldd el 11 embernek

2. Díj

Nagyon köszönöm a 2. Díjamat Jázminnak!:) A feltételek: